Gyors kávé

Az a dolog, amit senki, soha, semmilyen körülmények között ne csináljon! Valahonnan Amerikából jött az a divat, hogy a kávét csak úgy felhörpintjük és rohanunk is tovább, csak úgy, mintha valami doppingszer lenne, mert nincs időnk kávézni. Ne! Megszentségteleníti a kávét. Erre való az energiaital. Persze régebben én is így voltam vele, míg nem egyszer kiokítottak. :)
Még tanító szakon voltam, emlékszem és gyakorlatra kellett mennem a vonatkerti általános iskolába. Azért kis betű, mert nem ez a neve, csak a Vonatkertben van. Nos, logikus, hogyha Vonatkert, akkor a közelben van vonat is. Méghozzá pont mellette. Csakhogy reggel rohantam, így nem jutott idő a kávéra, amit nagyon hiányoltam, ugyanis ha nem viszem be a megfelelő koffeinmennyiséget, akkor bizony elég súlyos migrénes fejgörcsöm lesz. Előbb volt a fejgörcs, mint a koffeinfüggőség, mielőtt még bárki megvádolna vele. Azonban az épületben, mivel általános iskola, így még egy kávéautomata sincs, nem hogy kantin, vagy netán kávézó, mint a főiskolán. Még a tanáriban sincs egy elektromos kávéfőző, pedig az ember azt gondolná, hogy nyolc órát végigtanítani képtelenség kávé nélkül. Legalábbis én így hittem. Jeleztem a gyakorlatvezető tanáromnak, hogy itt gondok lesznek, tud-e valami megoldást. Elgondolkodva felelte, hogy bizony a legközelebbi kávélelő hely az a vonatállomáson található resti-büfé. Az egész durván ötven méterre volt az iskolától, úgyhogy szünetben át tudtam szaladni, még arra is engedélyt kaptam, hogy öt percet késsek az óráról - véleményem szerint azért, mert a tanárok is késnek annyit.
Átrohantam és kissé kapkodva a levegőt, közöltem, hogy gyorsan kérek egy erős feketét, tejjel, három cukorral, majd mikor láttam, hogy a hölgy előveszi a csészét meg a hozzátartozó tányérkát, azt is hozzátettem, hogy ha lehet, valami műanyag pohárba.
A hölgy olyan ötven körüli, erőssen sminkelt, festett szőke személy volt, telt alakkal, vigyorgó arccal, komótos mozdulatai nem adták jelét semmiféle idegbetegségnek, legfeljebb az én halántékomon kezdett lüktetni egy ér, hogy miért nem lehet megérteni a helyzet sürgetését. A restiben vágni lehetett a füstöt, habár csak egy részeg támasztotta a pultot kábán, szinte beállított gépezetként időről időre pöfékelve ki a töltött cigaretta füstjét. Kinnt sütött a nap, igazi, tavaszi időjárás volt, az, amit a legjobban szeretek. Egy régi rádió recsegve próbálta követni a slágerek divatját, ami azonban kacagva elszökellt felette, mert még a legfrissebb listavezető dal is pörgősszoknyás rock 'n' rollnak hatott belőle.
- Műanyag pohár! - horkant fel a hölgyemény, aki minden bizonnyal sokak szerint feslett nőszemély számba ment volna, azonban én így utólag életművészként emlékezek rá vissza, valamint a kávé mesterére. De valószínűleg akkor, ott nekem sem volt jobb véleményem. - Csak nem akarja elvinni? - és már ki is tette a kopott pultra a csészét, benne a kávémmal.
- De szeretném, mert tanítanom kell öt perc múlva.
- Aranyom, a gyerekek nem fognak elmenni sehova, de kávézni nem lehet csak úgy futtában! Csészéből se tart tovább meginni és ez a pár perc van az ember napjában, amikor meg tud állni. Ennyit kell magára szánnia, addig gondolja át nyugodtan, mit fog mondani. Dohányzik?
- Igen - feleltem bizonytalanul.
- Akkor gyújtson rá, egy dohányosnak úgy teljes a kávé - ebben már akkor is egyetértettem vele. - Higyje el, ezen a tíz percen már semmi nem múlik.
Végülis... Kaptam öt perc haladékot, szóval pont belefért. Rágyújtottam és lassan kortyolgatva elfogyasztottam a kávét is, ami egy restihez képest igen csak jóra sikerült.
- El fogok késni - sopánkodtam közben morogva, azonban a nő meghallotta és közbeszólt:
- Higyje el, ezt a tíz percet megérdemli. Ezt mindenki megérdemli. Aki ennyit se szán magára és arra, hogy kicsit megállítsa a rohanást maga körül, az hamar tönkremegy.
Elmosolyodtam a gondolatra és az utolsó kortyokat már a teljes nihil állapotában fogyasztottam el.
Igaza volt a nőnek. Fizetés után sietve távosztam, úgyhogy ezt már nem tudhatta, de az a pár perc kábaság és kikapcsolás felért egy óra alvással. Akkoriban már sejtettem, hogy nem a tanítói pálya lesz az én utam és elég nehezen viseltem a visongó gyerekzsivajt magam körül, azonban az után a kávé után még a rosszalkodó kilenc évesek is elviselhetőbbek voltak.
A nőt se előtte nem láttam ott soha, se utána. Talán helyettesített. De megtanított rá, hogy a kávénak szertartása van. Hogy nem szabad csak úgy "bedobni egy kávét" és arra is, hogy bizony azt a napi tíz percet (de ha lehet, inkább negyed órát) rá kell szánni, hogy magunkkal töltsük. (Tehát minimum napi egy kávét magunkban kell elfogyasztani.) A csésze kávé egy cigarettával pont arra jó, hogy jelzi ennek az időnek a leteltét, ugyanis kiürül a csésze és leég a cigaretta.
Aztán mehet minden ugyanúgy tovább, rohanhatunk, amerre akarunk, soha el nem érve a végső célig.