Esti kávé. Meredek, ha belegondolunk, hogy koffein. Csakhogy nekem erre külön praktikám van. Én csak "retró-presszónak" nevezem a helyet, a város közepén van, mégis eldugva, jó rálátást biztosítva a folyóra és a folyó melletti úton nyüzsgő emberekre. Van koffeinmentes kávéjuk. Az íze teljesen olyan, mint a sima presszókávéé. Ugyanúgy, tejjel, három cukorral szoktam kérni. Ücsörgök a '70-es éveket idéző széken a múltrendszer beli asztalka mellett, kavargatva egy régi csészében a kávét és bámulok kifele. Szomszég asztalnál kedvesnek tűnő, tiszta ruhájú idős bácsi olvassa valamelyik napilapot, a pultos lány elmélázva rágózik, a pultra könyököl, állát megtámasztja. Ha szerencsém van, akkor valami retró együttes megy a nagy plazma tévén, ami véleményem szerint rontja a hely színvonalát. Egy régi szokol sokkal jobban illene a berendezéshez és a szocreál ajtóhoz és ablakokhoz. Ezt a helyet nem rég fedeztem fel, olcsó is, kicsi is, füstös is... Van némi resti-feelingje, de nem a negatív értelemben, hanem nosztalgikus szempontból. Ide nem azért járnak az emberek, hogy berúgjanak és duhajkodjanak. Nem szeretek berúgni, de itt meg se fordul a fejemben, hogy bulizni próbáljak. Aki ide belép, az visszautazik az időben és elkapja egyfajta meghitt hangulat, hogy csak csendben ücsörögjön, esetleg a kísérőjével halkan sustorogjon valamiről, hiszen ha nem így tenne, azt a szomszéd asztalnál ülő társaság azonnal hallaná.
Én ide menekülni szoktam. Mikor már nagyon elegem van az engem körülvevő világból, akkor jövök ide. Ehhez a helyhez nem kötnek emlékek, itt nem ismerek senkit és nem ismer senki. Ha ott ülök egy asztalnál, nem fognak odaülni egy "Szia, mi van veled?" kérdéssel, ami talán a legbugyutább kérdés a világon. Mi van velem? Hát a táskám elsősorban. Rosszabb esetben laptop is. Mappák, füzetek, jegyzetek, műsortervek, újságtervek. Csak tessék-tessék, olcsón adom az életem! Hiszen ez az életem.
Itt játszhatok. Azt szoktam játszani, hogy megfigyelem az embereket és életutakat költök hozzájuk. Egy letaposott cipősarokból, egy márkás táskából, egy divatos felsőből vagy egy élénken kihúzott szemből próbálok összetenni egy életképet, melynek a középpontjában az általam megfigyelt személy áll. Ugyanezt teszem, ha sötétedés után egy ablak előtt nincs függöny és belátok a kivilágított szobába. Vajon hányan laknak ott és kik ők? Mit dolgozhatnak? Mik az álmaik?
Persze ilyenkor az is eszembejut, hogy vajon mások játszanak-e így a gondolatokkal. És megint visszaérkeztem a retro-presszóba a kávém mellé, ahol még mindig egyedül ücsörgök, kezemben persze füstöl a cigaretta, dehát ezt már meséltem, hogy számomra a kávé elengedhetetlen része. Még mindig elkalandozott gondolatokkal bambulok kifele a hatalmas üvegtáblán, ami a hely utcára néző fala lenne és úgy érzem, ezen a pár négyzetméteren megállt az idő, itt lehetséges volt az életen pause-gombot nyomni és hirtelen olyan nevetségesnek tűnnek a gondterhelt, rohanó alakok, dudáló járművek az üvegfalon túlról.
Elfogy a kávé, fizetek és távozok. Amint átlépem a küszöböt, ezer gondolat támad meg, az én arcom is gondterheltté válik és sietősre veszem a lépteimet.
Vajon egy másik kávézóból néz-e valaki engem mosolyogva?
Én ide menekülni szoktam. Mikor már nagyon elegem van az engem körülvevő világból, akkor jövök ide. Ehhez a helyhez nem kötnek emlékek, itt nem ismerek senkit és nem ismer senki. Ha ott ülök egy asztalnál, nem fognak odaülni egy "Szia, mi van veled?" kérdéssel, ami talán a legbugyutább kérdés a világon. Mi van velem? Hát a táskám elsősorban. Rosszabb esetben laptop is. Mappák, füzetek, jegyzetek, műsortervek, újságtervek. Csak tessék-tessék, olcsón adom az életem! Hiszen ez az életem.
Itt játszhatok. Azt szoktam játszani, hogy megfigyelem az embereket és életutakat költök hozzájuk. Egy letaposott cipősarokból, egy márkás táskából, egy divatos felsőből vagy egy élénken kihúzott szemből próbálok összetenni egy életképet, melynek a középpontjában az általam megfigyelt személy áll. Ugyanezt teszem, ha sötétedés után egy ablak előtt nincs függöny és belátok a kivilágított szobába. Vajon hányan laknak ott és kik ők? Mit dolgozhatnak? Mik az álmaik?
Persze ilyenkor az is eszembejut, hogy vajon mások játszanak-e így a gondolatokkal. És megint visszaérkeztem a retro-presszóba a kávém mellé, ahol még mindig egyedül ücsörgök, kezemben persze füstöl a cigaretta, dehát ezt már meséltem, hogy számomra a kávé elengedhetetlen része. Még mindig elkalandozott gondolatokkal bambulok kifele a hatalmas üvegtáblán, ami a hely utcára néző fala lenne és úgy érzem, ezen a pár négyzetméteren megállt az idő, itt lehetséges volt az életen pause-gombot nyomni és hirtelen olyan nevetségesnek tűnnek a gondterhelt, rohanó alakok, dudáló járművek az üvegfalon túlról.
Elfogy a kávé, fizetek és távozok. Amint átlépem a küszöböt, ezer gondolat támad meg, az én arcom is gondterheltté válik és sietősre veszem a lépteimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Beszéljük meg egy kávé mellett! :)