Bocsi!

Szerettem volna írni egy bejegyzést, de úgy megfájdult a fejem, hogy semmi esély rá, hogy valami minőségi kisüljön a dologból. :S De amint tudom, befejezem.

Vitakérdés

Reggeli kávém közben azon morfondíroztam, hogy vajon én életművésznek számítok-e? Na, nem ez a vitakérdés, mert nem bírom a kritikát, szóval szerintem, ha valaki nemmel válaszolna, vérig lennék sértve. :)
Ezt a szót, hogy életművész, olyan tizenöt éves korom körül hallottam először és annyira megtetszett, hogy megfogadtam, hogy én is az leszek. De mitől lesz valaki életművész? Eszembejutott a Sose halunk meg című film, Koltai Róberttel - aki személyes nagy kedvencem - de egy olyan emberre, ha nem a mozivásznon látják, inkább mondják azt, hogy züllött szerencsejátékos. És még kicsit alkoholista is. Az életművészség függ iskolai végzettségtől?
Teszemazt, valaki elvégez egy egyetemet, doktorál, aztán elhelyezkedik valahol, minden hétköznap dolgozik, kapja a fizetését, próbálja beosztani, megházasodik valakivel, gyereke lesz, nyáron elmennek nyaralni, ha tellik rá. A gyereke szintén iskolába jár, majd dolgozni kezd, megházasodik, gyereke lesz... stb... Ez nem hangzik túl művészien.
Ha viszont a "művészeket" nézem - azért idézőjel, mert vannak olyanok, akik annak számítanak, pedig az alkotásaik annyira nem művésziek az én ízlésvilágom szerint - szóval, ha őket nézem, akkor megint csak nem tudom azt mondani, hogy életművészek, hiszen sokuk alkoholista, esetleg ma már drogfüggő, egyik napról a másikra élnek és azért valljuk be, eléggé kerülik a rendes munkát. Példának okáért egy fiatal "költő" ismerősöm, aki ugyan még nem adott ki kötetet, de egész jó verseket ír, azon sírt nekem, hogy nincs munkája - Pesten... Aztán hozzátette:
"Hát én ugyan el nem megyek a Mekibe dolgozni, akkor inkább éhenhalok valami aluljáróban...!"
Jah, kérem szépen... Így hozzáállni a dolgokhoz már kicsit más. Ez sem annyira életművészség...

Szóval a vitakérdésem a következő:
Mi számít életművészetnek, ki az életművész? Mi kell hozzá?
Pearly Pfeffer

Nagyon hajnali kávé

Ma ismét volt hozzá szerencsém. És ismét megállapíthattam, hogy csodálatos dolog. A hajnali kávénak két fajtája van, a nyári hajnali kávé és a téli hajnali kávé.
Előbbit érdemes olyan hajnal négy és öt között megejteni, mondjuk fél ötkor, ha teljes érzést szeretnénk. Nyáron az egyetlen időpont, mikor a meleg kávé élvezhető, az ez a korai óra, ugyanis az igazán ínyenc pillanathajhász kávémániákusok - mint például én - csak azért kelnek fel nyáron ekkor, hogy egy plédbe bugyolálva magukat megkeressék a legalkalmasabb helyet a hajnali kávéhoz.
Mondom, mi a cél. Egy olyan hely, ahol kényelmesen üldögél az ember, arccal a napfelkelte felé. Remélem, a kedves olvasók már érzik is a nyári hajnalok kellemes hűvösét.
Az a pillanat az egekig felemelő és egy örökkévalóságnak tűnhet, aminek általában nagyon örülök. Sokan rajonganak a naplementéért, pedig szerintem a napfelkelte sokkal szebb... Egy-két kocsi néha felzúg, akik már olyankor munkába indulnak, egy-egy ember bóklászik az utcán, de ezt leszámítva még mindenki alszik. Még a madarak is. Kettesben vagyok a Nappal. Nincsenek romantikusan nyáladzó párocskák, akik giccsparádét csinálnak belőle - belőlem meg kiszólt az irígység, de majd elmúlik. Viszont az tény, hogy ez a pillanat ritka és egyedi. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy egyéni. Szürcsölni a kávét, álmatagon pillogni a szintén álmatag, ébredező Napocskára, lustán szipákolni a cigarettát.... Aztán észrevenni minden egyes rezdülést a városban. A szomszéd épületben valaki kijött az erkélyre... Rokonlélek, bögre és cigi van a kezeiben és szintén a vöröslő korongra mered. Az én arcom is ilyen viccesen kifejezéstelen? Felébredtek a madarak, felhangzik a csivitelés. Sőt, az igazán szemfülesek még a virágokat is megfigyelhetik, ahogy kinyílnak a napsugarak símogató ébresztgetésére.
Persze, akadnak más fiatalok is, akik élvezik a napfelkeltét.... Khm... Valahogy így:
"Neh... Heee?... Vazze... Údebeba... Jaj, de részeg vagyok... Vazze, Nap... Eeee... Haza kőne menni...."
Sajnálom... A nyári hajnali kávénál mindig azon drukkolok, hogy ilyen pernye ne keveredjen az én pillanatomba, mert befeketíti az egészet.
No, de mellette ott a téli hajnali kávé. Az persze a meleg konyhában jó. Régen édesanyámmal igencsak sokat fogyasztottuk, mivel korán indult a vonat. Ez is egyike volt a szent pillanatoknak. Hatalmas bögre kávé mellett ücsörögtünk hálóingben meg pizsamában, a rádióban kellemes zene szólt - itt kell elfelejteni a duc-duc és hardrock műfajokat, a rockot én is nagyon szeretem, de nem ide való. Ajánlom a '60-as, '70-es évek zenéit, azokból is a lágy muzsikákat, a különlegességeket, amiket már nem hall minden nap az ember. De megfelelőek a sanzonok is, lassabb musicalek... Instrumentál zenék...  - Szóval kellemes muzsika szólt a mi kis sztereo dolby magnónkból, mi pedig lassan nyitogattuk a szemeinket. Aztán az ablakon kibambulva rájöttünk, hogy még a csillagok is látszanak, ezen kissé felhördültünk és elborzadtunk, aztán álmodozva gondoltunk a jó puha, meleg ágyikónkra, majd megembereltük magunkat és legördítettük az utolsó korty kávét is. Akkoriban még nem dohányoztam, most meg nincs itt anyu a hajnali kávénál, bár lehet, szívinfarktust kapnék, ha egyik reggel ő keltene... hajnal négykor... :)
A hajnali ébredésekben és indulásokban a kávé mellett szintén az ébredő város volt a legszebb. A lámpák még égtek, a csillagok még látszottak, mikor kiléptünk a kapunk. Sehol egy kósza lélek, az első emberrel a vonatállomás utcájában találkoztunk. Aztán a vonaton persze már sok ember volt, az ember nem is gondolná, mennyien járnak be vonattal a városba. Azt is megfigyeltem, hogy már kezd világosodni, de a lámpák még viszonylag sokáig égnek. A legtöbben ilyenkor indulnak meg, felzsong a város és az álmos, kába arcok, a mély csend - mivel még mindenki álmos beszélni - a léptek zaja, és mindemellé a hajnal furcsa fénye a lámpákkal keveredve egy olyan misztikus örök pillanatot generál, hogy aki csak egyszer is átélte, és persze észrevette, az soha nem felejti el. A némán menetelő embertömeg miatt az ember úgy érzi, ez valami szent, felsőbbséges pillanat. (Most bezzeg nem jut eszembe a megfelelő szó... :) De amint eszembejut, leírom kommentbe, addig is várom az ötleteket, mi erre a legjobb szó. :))
Szóval a hajnali kávé rendszerint csak sok jóval kecsegtet és megéri érte felkelni. Persze ezt csak utólag gondolja így az ember, amikor ki kell mászni a puha ágyikóból, akkor a fenébe kíván mindenféle pillanathajhászt, aki ilyen ostoba tanácsokkal látta el.

- XD -
Pearly Pfeffer

Gyors kávé

Az a dolog, amit senki, soha, semmilyen körülmények között ne csináljon! Valahonnan Amerikából jött az a divat, hogy a kávét csak úgy felhörpintjük és rohanunk is tovább, csak úgy, mintha valami doppingszer lenne, mert nincs időnk kávézni. Ne! Megszentségteleníti a kávét. Erre való az energiaital. Persze régebben én is így voltam vele, míg nem egyszer kiokítottak. :)
Még tanító szakon voltam, emlékszem és gyakorlatra kellett mennem a vonatkerti általános iskolába. Azért kis betű, mert nem ez a neve, csak a Vonatkertben van. Nos, logikus, hogyha Vonatkert, akkor a közelben van vonat is. Méghozzá pont mellette. Csakhogy reggel rohantam, így nem jutott idő a kávéra, amit nagyon hiányoltam, ugyanis ha nem viszem be a megfelelő koffeinmennyiséget, akkor bizony elég súlyos migrénes fejgörcsöm lesz. Előbb volt a fejgörcs, mint a koffeinfüggőség, mielőtt még bárki megvádolna vele. Azonban az épületben, mivel általános iskola, így még egy kávéautomata sincs, nem hogy kantin, vagy netán kávézó, mint a főiskolán. Még a tanáriban sincs egy elektromos kávéfőző, pedig az ember azt gondolná, hogy nyolc órát végigtanítani képtelenség kávé nélkül. Legalábbis én így hittem. Jeleztem a gyakorlatvezető tanáromnak, hogy itt gondok lesznek, tud-e valami megoldást. Elgondolkodva felelte, hogy bizony a legközelebbi kávélelő hely az a vonatállomáson található resti-büfé. Az egész durván ötven méterre volt az iskolától, úgyhogy szünetben át tudtam szaladni, még arra is engedélyt kaptam, hogy öt percet késsek az óráról - véleményem szerint azért, mert a tanárok is késnek annyit.
Átrohantam és kissé kapkodva a levegőt, közöltem, hogy gyorsan kérek egy erős feketét, tejjel, három cukorral, majd mikor láttam, hogy a hölgy előveszi a csészét meg a hozzátartozó tányérkát, azt is hozzátettem, hogy ha lehet, valami műanyag pohárba.
A hölgy olyan ötven körüli, erőssen sminkelt, festett szőke személy volt, telt alakkal, vigyorgó arccal, komótos mozdulatai nem adták jelét semmiféle idegbetegségnek, legfeljebb az én halántékomon kezdett lüktetni egy ér, hogy miért nem lehet megérteni a helyzet sürgetését. A restiben vágni lehetett a füstöt, habár csak egy részeg támasztotta a pultot kábán, szinte beállított gépezetként időről időre pöfékelve ki a töltött cigaretta füstjét. Kinnt sütött a nap, igazi, tavaszi időjárás volt, az, amit a legjobban szeretek. Egy régi rádió recsegve próbálta követni a slágerek divatját, ami azonban kacagva elszökellt felette, mert még a legfrissebb listavezető dal is pörgősszoknyás rock 'n' rollnak hatott belőle.
- Műanyag pohár! - horkant fel a hölgyemény, aki minden bizonnyal sokak szerint feslett nőszemély számba ment volna, azonban én így utólag életművészként emlékezek rá vissza, valamint a kávé mesterére. De valószínűleg akkor, ott nekem sem volt jobb véleményem. - Csak nem akarja elvinni? - és már ki is tette a kopott pultra a csészét, benne a kávémmal.
- De szeretném, mert tanítanom kell öt perc múlva.
- Aranyom, a gyerekek nem fognak elmenni sehova, de kávézni nem lehet csak úgy futtában! Csészéből se tart tovább meginni és ez a pár perc van az ember napjában, amikor meg tud állni. Ennyit kell magára szánnia, addig gondolja át nyugodtan, mit fog mondani. Dohányzik?
- Igen - feleltem bizonytalanul.
- Akkor gyújtson rá, egy dohányosnak úgy teljes a kávé - ebben már akkor is egyetértettem vele. - Higyje el, ezen a tíz percen már semmi nem múlik.
Végülis... Kaptam öt perc haladékot, szóval pont belefért. Rágyújtottam és lassan kortyolgatva elfogyasztottam a kávét is, ami egy restihez képest igen csak jóra sikerült.
- El fogok késni - sopánkodtam közben morogva, azonban a nő meghallotta és közbeszólt:
- Higyje el, ezt a tíz percet megérdemli. Ezt mindenki megérdemli. Aki ennyit se szán magára és arra, hogy kicsit megállítsa a rohanást maga körül, az hamar tönkremegy.
Elmosolyodtam a gondolatra és az utolsó kortyokat már a teljes nihil állapotában fogyasztottam el.
Igaza volt a nőnek. Fizetés után sietve távosztam, úgyhogy ezt már nem tudhatta, de az a pár perc kábaság és kikapcsolás felért egy óra alvással. Akkoriban már sejtettem, hogy nem a tanítói pálya lesz az én utam és elég nehezen viseltem a visongó gyerekzsivajt magam körül, azonban az után a kávé után még a rosszalkodó kilenc évesek is elviselhetőbbek voltak.
A nőt se előtte nem láttam ott soha, se utána. Talán helyettesített. De megtanított rá, hogy a kávénak szertartása van. Hogy nem szabad csak úgy "bedobni egy kávét" és arra is, hogy bizony azt a napi tíz percet (de ha lehet, inkább negyed órát) rá kell szánni, hogy magunkkal töltsük. (Tehát minimum napi egy kávét magunkban kell elfogyasztani.) A csésze kávé egy cigarettával pont arra jó, hogy jelzi ennek az időnek a leteltét, ugyanis kiürül a csésze és leég a cigaretta.
Aztán mehet minden ugyanúgy tovább, rohanhatunk, amerre akarunk, soha el nem érve a végső célig.

Hétvégi reggeli kávé

A legszentebb kávé minden kávé közül. Hétvégén reggel magamnak főzöm a kávét, kotyogós kávéfőzővel, jó erősre. Mikor felébredek, már minden világos, jobb esetben még a nap is süt. Kitámolygok a konyhába az előkészített kávéfőzővel, majd amíg a főzőlapon melegszik, én az asztalnál ücsörögve, gondolatok nélkül várakozom, élvezve, hogy élek, hogy felébredhettem ezen a reggelen is. Ilyenkor a környezetemben senki ne üljön gép elé, senki ne kezdjen semmibe. Ha megnézném az e-mailjeimet, vagy a határidőnaplómat mielőtt lefő a kávé, akkor az elrontaná a teljes nyugalom érzését. Az erkélyen fogyasztom el az édesítőszeres, tejes kávét, nagy bögréből, mikor még enyhén gőzöl és az illata lágyan az orrombakúszik. A folyópartra látok, hallom a gépek, gyárak, autók zúgását, moraját, ahogy éled a város, néhányan már a sétányon andalognak. Még semmi nem dőlt el erre a napra nézve, még nem adódtak problémák, még nem tudok semmi rosszról, bonyodalomról és a boldog nap lehetősége már önmagában boldoggá tesz. Néha elgondolkodok, hogy talán az igazi boldogság nem is az, hogyha sok jó dolog történik velünk, hanem az, hogy lehetőségünk van jó dolgokra. Mert a pozitív esemény, mikor megtörténik, ugyan kelt egy fajta örömkitörést és érezhetjük úgy, hogy boldogok vagyunk, de az amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik és utána valahogy mindig elértéktelenedik, telhetetlenek vagyunk, alig kaptunk egy jó dolgot, máris várjuk a következőt. Nem ízlelgetjük a jót, nem élvezzük ki, hanem azonnal felemésztjük és nem sokra rá el is felejtjük. De amíg várunk rá, és tudjuk, hogy van rá esélyünk, addig egyfajta egyenletes, nyugodt boldogság lakozik bennünk, szolíd mosolyt állandósítva a szánk sarkába és olyankor minden szebb. Melegebb a napsugár, zöldebb a fa, illatosabb a virág. Ezt sokan fel sem ismerik, mert olyan mohók, hogy ezt nem nevezik boldogságnak, ezért nem is foglalkoznak vele. Nem érik be ennyivel, pedig ha minden reggel sikerülne így felkelni és észrevenni ezt a megélénkült világot, akkor minden nap szép lehetne.
A másik szépsége a reggeli kávénak, hogy mivel mindenki akkor ébredezik, így lehetőség adódik rá, hogy olyankor együtt legyünk, technika mentesen, hír mentesen, kipihenten, jó kedvűen. A végtelen nyugalom mindenkit eláraszt ezekben a percekben, csak sokan nem tudatosítják magukban. Mindenki álmatagon pillant körbe, egy-egyet kortyolva a kávéba, olyan dolgokról motyogva pár szót, ami normál körülmények között nem jut eszébe az embernek. Ezek rendszerint messzi, elméletbeli dolgok, amik nem tudják elrontani az ember kedvét.
Aztán persze elfogy a kávé, leég a cigaretta, de a legszebb ebben a reggeli kávéban, hogy a meghittség, a pillanat ezzel nem ér véget. Amíg lehet ott ülünk tovább, szorongatva az üres bögre fülét és beszélgetünk, egészen addig, míg rá nem kényszerülünk a pillanat megszakítására, a megindulásra, a rohanás megkezdésére.

Kedvenc

Szerintem nem meglepő, hogy az egyik kedvenc dalom. :)

Jó éjt! :)

Esti kávé

Esti kávé. Meredek, ha belegondolunk, hogy koffein. Csakhogy nekem erre külön praktikám van. Én csak "retró-presszónak" nevezem a helyet, a város közepén van, mégis eldugva, jó rálátást biztosítva a folyóra és a folyó melletti úton nyüzsgő emberekre. Van koffeinmentes kávéjuk. Az íze teljesen olyan, mint a sima presszókávéé. Ugyanúgy, tejjel, három cukorral szoktam kérni. Ücsörgök a '70-es éveket idéző széken a múltrendszer beli asztalka mellett, kavargatva egy régi csészében a kávét és bámulok kifele. Szomszég asztalnál kedvesnek tűnő, tiszta ruhájú idős bácsi olvassa valamelyik napilapot, a pultos lány elmélázva rágózik, a pultra könyököl, állát megtámasztja. Ha szerencsém van, akkor valami retró együttes megy a nagy plazma tévén, ami véleményem szerint rontja a hely színvonalát. Egy régi szokol sokkal jobban illene a berendezéshez és a szocreál ajtóhoz és ablakokhoz. Ezt a helyet nem rég fedeztem fel, olcsó is, kicsi is, füstös is... Van némi resti-feelingje, de nem a negatív értelemben, hanem nosztalgikus szempontból. Ide nem azért járnak az emberek, hogy berúgjanak és duhajkodjanak. Nem szeretek berúgni, de itt meg se fordul a fejemben, hogy bulizni próbáljak. Aki ide belép, az visszautazik az időben és elkapja egyfajta meghitt hangulat, hogy csak csendben ücsörögjön, esetleg a kísérőjével halkan sustorogjon valamiről, hiszen ha nem így tenne, azt a szomszéd asztalnál ülő társaság azonnal hallaná.
Én ide menekülni szoktam. Mikor már nagyon elegem van az engem körülvevő világból, akkor jövök ide. Ehhez a helyhez nem kötnek emlékek, itt nem ismerek senkit és nem ismer senki. Ha ott ülök egy asztalnál, nem fognak odaülni egy "Szia, mi van veled?" kérdéssel, ami talán a legbugyutább kérdés a világon. Mi van velem? Hát a táskám elsősorban. Rosszabb esetben laptop is. Mappák, füzetek, jegyzetek, műsortervek, újságtervek. Csak tessék-tessék, olcsón adom az életem! Hiszen ez az életem.
Itt játszhatok. Azt szoktam játszani, hogy megfigyelem az embereket és életutakat költök hozzájuk. Egy letaposott cipősarokból, egy márkás táskából, egy divatos felsőből vagy egy élénken kihúzott szemből próbálok összetenni egy életképet, melynek a középpontjában az általam megfigyelt személy áll. Ugyanezt teszem, ha sötétedés után egy ablak előtt nincs függöny és belátok a kivilágított szobába. Vajon hányan laknak ott és kik ők? Mit dolgozhatnak? Mik az álmaik?
Persze ilyenkor az is eszembejut, hogy vajon mások játszanak-e így a gondolatokkal. És megint visszaérkeztem a retro-presszóba a kávém mellé, ahol még mindig egyedül ücsörgök, kezemben persze füstöl a cigaretta, dehát ezt már meséltem, hogy számomra a kávé elengedhetetlen része. Még mindig elkalandozott gondolatokkal bambulok kifele a hatalmas üvegtáblán, ami a hely utcára néző fala lenne és úgy érzem, ezen a pár négyzetméteren megállt az idő, itt lehetséges volt az életen pause-gombot nyomni és hirtelen olyan nevetségesnek tűnnek a gondterhelt, rohanó alakok, dudáló járművek az üvegfalon túlról.
Elfogy a kávé, fizetek és távozok. Amint átlépem a küszöböt, ezer gondolat támad meg, az én arcom is gondterheltté válik és sietősre veszem a lépteimet.

Vajon egy másik kávézóból néz-e valaki engem mosolyogva?

Miért épp kávé?

Mint ahogy a fejléc is írja:
Egy csésze kávé,
Egy csésze nyugalom,
Egy csésze gondolat
S mindemellé egy füstölgő élet a kézben.

Számomra a kávé nem csupán energianövelő szer bevitele a szervezetbe. Az egy szertartás. A napom legboldogabb pillanatai. Rohanó életmód, stressz, blabla. Mindenki ismeri ezeket. És akkor jön nálam a kávé. Egy csésze, jó erős, fekete... Tejjel és három cukorral kérem szépen... Igen, kérek még két deci rostost is mellé. És akkor leülök a kis kávémmal és rostosommal, beleszórom a cukrot a kávéba... rajongok azért a hangért, ahogy szórodik a cukor. Az egyet jelent a nyugalommal. Aztán szinte automatikusan gyújtok rá a cigarettámra, szívom majd fújom a füstöt, gépiesen, tekintetem a távolba réved míg másik kezem újra és újra megkavarja a kávét a kiskanállal. Aztán belekortyolok - nem csak az illatáért rajongok, de az ízéért is. Ez a napközbeni kávé tradíciója, egy rádiós értekezlet és egy konzulenssel folytatott vita között. Pár pillanatnyi teljes üresség után van egy olyan érzésem, mintha Isten leülne velem szemben egy fáradt sóhaj kíséretében, kezében egy csésze kávé és egy füstölgő cigaretta. Ha nekem szükségem van erre pedig csak egy főiskola sajtó- és média főnöke vagyok, akkor neki hogy ne lenne? Tudom, sokan felhorkannának, hogy mert ő tökéletes, stb... De számomra Isten ilyen. Egy jól szituált, 50-es, magas férfi, öltönyben, elegánsan, aktatáskával és bizony... elszív egy-egy cigarettát a kávéhoz, mivel számomra a kávé így tökéletes, Isten pedig ugyan nem fogyaszt olyat, ami nem tökéletes. Azt hiszem, van annyira vallásszabadság, hogy megengedhetem ezt a megmosolyogtató gondolatot magamnak. Szóval ilyenkor úgy érzem, hogy Isten ott ül velem szemben, két korty között pöfékel egyet, de nem szól semmit, csak mosolyog, azt is inkább csak a szemével. Én is mosolygok, megnyugszok. Ilyenkor szoktak azt hiszem őrültnek nézni, de ez van. Mikor mindketten elfogyasztottuk a kávét és a cigit is elszívtuk, ő eltűnik, rohan tovább, én nem tűnök el, csak rohanok tovább.
Ezekután kérdem: nem a legjobb dolog a világon a kávé? :)
Nem kell válaszolni. Számomra a legjobb dolog, megosztani egy csésze kávét Istennel. Vagy valami hasonló, de az érzés megvan.
Persze van délutáni kávé, van esti kávé, van capuccino, van reggeli kávé... És vannak kávé közbeni gondolatok... Nos... Ezekről fog szólni leginkább a blog. Nem ígérek rendszeres frissítést, vagy ilyesmi. Mert ezt nem lehet erőltetni. Ha jön az érzés, lesz friss, ha nem jön... Akkor a kedves olvasó igyon meg helyettem egy csésze kávét, tejjel, három cukorral, szívjon el mellé egy cigarettát - már ha dohányzik - és figyelje, hogy Isten hozzá is leül-e kávézni. :)

Pearly Pfeffer