Szerelmes kávé

Párom kicsit sem kreatív. Mérnök. A végletekig mérnök, nulla empátiával és annál is kevesebb előrelátással, ami az érzelmeket illeti. Alapvetően megfontolt, komoly férfi, de az apró kis figyelmetlenségeivel számtalanszor megbánt. Így hát tegnap este vezekelnie kellett. Mivel az utóbbi pár napban azért nem ment el sörözni a haverjaival, mert nincs rá pénz(ünk), így azt a feladatot kapta, hogy találjon ki valami párban végezhető tevékenységet, ami nem kerül pénzbe és randinak minősíthető. Séta maradt a dolog, szépen fel is öltöztünk és el is indultunk. Bementem a boltba cigiért és mivel kedvesem nincs hozzászokva a város különösen meleg éghajlatához, így gondoltam, meglepem egy olcsó, pár forintos jégkrémmel, addig se lesz melege. Kiérve a boltból a kezébe is nyomtam, ő pedig - habár láthatóan készült valamit mondani - zavartan motyogott egy köszit és nekiállt a jégkrém megsemmisítésének. Mikor magához tért, végül megkérdezte:
- Tettem félre egy kis pénzt, gondoltam, elmehetnénk pizzázni, vagy a Galériába...
Meglepett ezzel a kijelentéssel, nagyon jól esett, hogy gondolt rám. Végül is kávézás lett a dologból - ez részemről kicsit meglepő. Nagyon jól éreztük magunkat...
Mikor reggel felébredtünk és immáron kávéval a kezemben, a karjai közt ácsorogtam az erkélyen cigizés közben, ráébredtem valamire. Fel is tettem a kérdést, miszerint van-e összefüggés aközött, hogy ő nem ment sörözni a haverokkal és hogy tegnap este volt pénze a Galéria Cukrászdában ücsörögni. A válasz igen volt. :):):)



Rövid kis szösszenet, nem is valami jó, mivel mostanában nem írok, de ez egy olyan történet, amit muszáj volt megosztanom. :)

Quimby: Kávéház

"Kinyitott a kávéház
Kb. öten kinn állnak
Szőke angyalok
Kávézaccot kínálnak
Van még egy kis maradék
Gyűjtögetők
Jöjjetek
Ne legyetek má' olyan
Sápadt arcú emberek ..."

Hosszú kimaradás után ismét koffein

Talán némi szabadkozással és bizonyítvány-magyarázással illenék kezdenem a bejegyzésemet, de úgy hiszem, nem sok értelme lenne. A nincset nem lehet ennyi idő után pótolni, az újrakezdem és újulterővel pedig nem elég, hogy elcsépelt kifejezések, de mellette hazugságok is. Az egyetlen mentségem, hogy az ihletet nem árulják a boltban, nem túl könnyen beszerezhető különlegesség. Vagy van, vagy nincs. Nos ebben a témakörben csupán ihletnek gúnyolt gondolataim voltak eddig a maguk erőltetett cicomáival, amiket szégyelltem volna papírra (esetünkben monitorra) vetni. Nagyképű kijelentés lenne azt állítani, hogy a következő bejegyzésben bármi értékes is következne, de úgy hiszem, ez talán nem irodalomellenes merénylet.

Happy Halloween! :)

Novemberi Kávé

A novemberben két dolog gyönyörű: ha van köd és mikor dél körül eloszlik. Ez utóbbi különösen szép, a vastagabb öltözetben sétáló emberek sötét sziluettje szinte elveszik az igazi őszi színkavalkádban. Abban a tarkaságban, amiről minden költő, író és festő álmodik, de ténylegesen csak kevesen tapasztalhatják meg, hiszen ritkán adódik olyan napsütötte novemberi nap, amikor az ember szabadon bámulhatja a táncoló faleveleket és aranyszínű koronákat a fatörzseken. Egy egész fesztivál jelenik meg ilyenkor az emberek előtt, azonban sokan nem látják a fától az erdőt, ahogy mondani szokás. Az éles szemű fotóművészek ilyenkor ki se teszik a lábukat otthonról gépeik nélkül, készenállva rá, hogy minden apró csodát megörökítsenek, amit csak az ősz kínálhat számukra. Persze az eredetit meg se közelíti a másolat, de az emléket fel tudja idézni. Nos, az eredeti művész értette a dolgát: igazán egyedit és különlegeset alkotott.
A másik csodánk a köd. A misztikum, mely reggelente és esténként kúszik az utcákra, félelmet keltve a kisgyerekekben. Hányszor ábrándozunk arról, hogy a felhők közé juthassunk? És tessék, mikor a felhő jön le hozzánk és ölel körül a maga hűvös megfoghatatlanságával, az már nem jó.
A novemberi kávéban az a csodálatos, hogy nem kell hozzá nagyon korán kelni. Legjobb akkor, mikor még égnek az utcai lámpák, lenn ücsörög a köd és látszik a lehelletünk. Egy bögre meleg kávé, cigaretta és végtelen nyugalom kell az élmény megéléséhez. Nem szabad gondolkodni, csupán csodálni. Ez az élmény megosztható, de feltétlen észre kell vennünk azt a misztikus élményt, mit a sötét éjszaka, a köd tejszerű homálya és az utcai lámpák fénye ad. Látnunk kell fellélegezni a várost, hallanunk kell az első reggeli szívdobbanásokat, ahogy újra feléled. Éreznünk kell halál és élet művészi ellentétének játékát. A város életre kel és az éjszakai világ elhal a sötétséggel együtt. Soha máskor nem érződik így ez a kontraszt, mint november elején. Soha máskor nem látni ezt a misztikus túlvilágot éjszakánként és soha máskor nem hal meg ily látványosan. Ez az ősz, melyről versek íródnak, ez az ősz, mi képeken feszül. Ez az ősz, miről Vivaldi komponált. Vak és bolond, ki nézi és mégsem látja. Ez a novemberi kávé különleges íze.

Kávé-szünet vége:)

Jééérum, majd' egy hónapja nem írtam bejegyzést! Milyen "majd", tényleg egy hónapja...

Hála a jó égnek, ez nem a napló-jelleg, tehát nem kell belemennem, mi történt egy hónap alatt, de azt elmondhatom, hogy nagyon sok kávé fogyott ennyi idő alatt. :)

Ez alkalommal a csalódott kávéról mesélek.

Csalódott kávé egyénenként változó, kinek-kinek más, de az eredmény ugyanaz: elrontott kávézás, kívülrekedt nyugalom, elkeseredett rosszkedv és némi düh az anyagi vonzatok végett.

Én is jártam így, nem is egyszer. A kérés mindig, mindenhol ugyanaz:

"Egy Espresso tejjel és 3 cukorral!" - a folytatás sok mindentől függ. A helytől, a kávé márkájától... Sokan istenítik pl. a Dalmayre kávét - vagy hogy írják - meg persze "az igazi, olaszos Segafredot". Ez utóbbi még hagyján, bár a magam kis sárga Tschibojával és kotyogós kávéfőzőjével háromszor olyan erős kávét főzök, mint amit a legolaszabb kávézóban a legolaszabb Segafredoból csinálnak. Nem hibáztatom őket, nekik olyan gépük van, amit nagyon befolyásolni nem lehet. Így hát teljesen tisztában vagyok vele, hogy mit várhatok egy kávézós kávétól, nem ringatom magam illúziókba, és ha a tényleges pörgésre van szükségem, akkor a "Csináld magad, Isten is megsegít!" elvet követem, ami tényleg így van, mert kávém mindig van.

Csakhogy nem lehet mindig, minden kávéra felkészülni. Van, hogy egy új helyen az ember kikéri a szokásosat és egyszerűen nem a szokásosat kapja. Keserű, három cukorral meg már túl édes, nem elég a tej, zaccos... Már az első korty elront mindent. Körülbelül úgy tudnám érzékeltetni, mint a filmekben szokás: kihozzák a kávét, szóródik a cukor, csobog a tej (már, ha külön adják kis kiöntőcskében, amit mindig el akarok lopni) szóval készül a kávé, mennyei harsonák, idilli pillanat, majd az első kortynál a magnó bezabálja a szalagot a kazettából, vagy kibicsaklik a bakelit, de mindenesetre a zene egyfajta csikorgó hanggal abbamarad, arcom fanyarú fintorba torzul, minden idilli szertefoszlik és lőttek a kávézós tíz percnek. Persze, ha már kifizettem, - és vicc, hogy ezek a legdrágább kávék - megiszom, amilyen gyorsan tudom, lehajtom, gyors vizet vagy üdítőt rá, és minél gyorsabban szívni a cigit, a kettő együtt talán elűzi ízlelőbimbóim rémálmait. Persze van, hogy annyira ihatatlan a kávé, hogy inkább kiöntöm, vagy otthagyom.

Persze így az én kis szükségleteim kielégítetlenek maradnak és alig várom, hogy valami megszokott helyre betérve helyre tegyem a kávéról eszembeötlő emlékeket.:)

Ráadás

Fogd a kávét és fuss!

A kedvenc sportom. A fontos ember - mármint jelenleg én, ugyanis én fontos ember vagyok, csak ezt az emberek még nem tudják - nem ér rá mindig a kávé mellett ücsörögni. Erre jó a dobozos, rohanáshoz is kiválóan alkalmas, mert nem lötyög ki kávé. Nem szabad nagy cuccra gondolni, ezek rendszerint budget valuék, olcsók, finomak és hatékonyak. (Ugye, a tapasztalat. :)) Persze most sokan úgy gondolják, hogy ez pontosan a gyors kávé kategóriába tartozik, ami, mint tudjuk, megszentségteleníti a kávét. De nem. Ezt a kávét sokáig lehet szorongatni, apró kortyokkal űzni el a gondokat és az utcán haladva még kényelmesen rá is lehet gyújtani hozzá. Tökéletes. Amennyiben nem félünk a szélvédőtől, gondolkodás kiegészítésére is alkalmas, csak mindig legyen nálunk tartalék kávé, tartalék ruhával, mert ha egy szélvédőn kikötve a kávé ránk és a kocsira ömlik, akkor a takarítás és ruhacsere után emelt fővel távozva, ugyanonnan folytathassuk az egészet, mint ahol abbahagytuk. :)

Bocsi!

Szerettem volna írni egy bejegyzést, de úgy megfájdult a fejem, hogy semmi esély rá, hogy valami minőségi kisüljön a dologból. :S De amint tudom, befejezem.

Vitakérdés

Reggeli kávém közben azon morfondíroztam, hogy vajon én életművésznek számítok-e? Na, nem ez a vitakérdés, mert nem bírom a kritikát, szóval szerintem, ha valaki nemmel válaszolna, vérig lennék sértve. :)
Ezt a szót, hogy életművész, olyan tizenöt éves korom körül hallottam először és annyira megtetszett, hogy megfogadtam, hogy én is az leszek. De mitől lesz valaki életművész? Eszembejutott a Sose halunk meg című film, Koltai Róberttel - aki személyes nagy kedvencem - de egy olyan emberre, ha nem a mozivásznon látják, inkább mondják azt, hogy züllött szerencsejátékos. És még kicsit alkoholista is. Az életművészség függ iskolai végzettségtől?
Teszemazt, valaki elvégez egy egyetemet, doktorál, aztán elhelyezkedik valahol, minden hétköznap dolgozik, kapja a fizetését, próbálja beosztani, megházasodik valakivel, gyereke lesz, nyáron elmennek nyaralni, ha tellik rá. A gyereke szintén iskolába jár, majd dolgozni kezd, megházasodik, gyereke lesz... stb... Ez nem hangzik túl művészien.
Ha viszont a "művészeket" nézem - azért idézőjel, mert vannak olyanok, akik annak számítanak, pedig az alkotásaik annyira nem művésziek az én ízlésvilágom szerint - szóval, ha őket nézem, akkor megint csak nem tudom azt mondani, hogy életművészek, hiszen sokuk alkoholista, esetleg ma már drogfüggő, egyik napról a másikra élnek és azért valljuk be, eléggé kerülik a rendes munkát. Példának okáért egy fiatal "költő" ismerősöm, aki ugyan még nem adott ki kötetet, de egész jó verseket ír, azon sírt nekem, hogy nincs munkája - Pesten... Aztán hozzátette:
"Hát én ugyan el nem megyek a Mekibe dolgozni, akkor inkább éhenhalok valami aluljáróban...!"
Jah, kérem szépen... Így hozzáállni a dolgokhoz már kicsit más. Ez sem annyira életművészség...

Szóval a vitakérdésem a következő:
Mi számít életművészetnek, ki az életművész? Mi kell hozzá?
Pearly Pfeffer

Nagyon hajnali kávé

Ma ismét volt hozzá szerencsém. És ismét megállapíthattam, hogy csodálatos dolog. A hajnali kávénak két fajtája van, a nyári hajnali kávé és a téli hajnali kávé.
Előbbit érdemes olyan hajnal négy és öt között megejteni, mondjuk fél ötkor, ha teljes érzést szeretnénk. Nyáron az egyetlen időpont, mikor a meleg kávé élvezhető, az ez a korai óra, ugyanis az igazán ínyenc pillanathajhász kávémániákusok - mint például én - csak azért kelnek fel nyáron ekkor, hogy egy plédbe bugyolálva magukat megkeressék a legalkalmasabb helyet a hajnali kávéhoz.
Mondom, mi a cél. Egy olyan hely, ahol kényelmesen üldögél az ember, arccal a napfelkelte felé. Remélem, a kedves olvasók már érzik is a nyári hajnalok kellemes hűvösét.
Az a pillanat az egekig felemelő és egy örökkévalóságnak tűnhet, aminek általában nagyon örülök. Sokan rajonganak a naplementéért, pedig szerintem a napfelkelte sokkal szebb... Egy-két kocsi néha felzúg, akik már olyankor munkába indulnak, egy-egy ember bóklászik az utcán, de ezt leszámítva még mindenki alszik. Még a madarak is. Kettesben vagyok a Nappal. Nincsenek romantikusan nyáladzó párocskák, akik giccsparádét csinálnak belőle - belőlem meg kiszólt az irígység, de majd elmúlik. Viszont az tény, hogy ez a pillanat ritka és egyedi. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy egyéni. Szürcsölni a kávét, álmatagon pillogni a szintén álmatag, ébredező Napocskára, lustán szipákolni a cigarettát.... Aztán észrevenni minden egyes rezdülést a városban. A szomszéd épületben valaki kijött az erkélyre... Rokonlélek, bögre és cigi van a kezeiben és szintén a vöröslő korongra mered. Az én arcom is ilyen viccesen kifejezéstelen? Felébredtek a madarak, felhangzik a csivitelés. Sőt, az igazán szemfülesek még a virágokat is megfigyelhetik, ahogy kinyílnak a napsugarak símogató ébresztgetésére.
Persze, akadnak más fiatalok is, akik élvezik a napfelkeltét.... Khm... Valahogy így:
"Neh... Heee?... Vazze... Údebeba... Jaj, de részeg vagyok... Vazze, Nap... Eeee... Haza kőne menni...."
Sajnálom... A nyári hajnali kávénál mindig azon drukkolok, hogy ilyen pernye ne keveredjen az én pillanatomba, mert befeketíti az egészet.
No, de mellette ott a téli hajnali kávé. Az persze a meleg konyhában jó. Régen édesanyámmal igencsak sokat fogyasztottuk, mivel korán indult a vonat. Ez is egyike volt a szent pillanatoknak. Hatalmas bögre kávé mellett ücsörögtünk hálóingben meg pizsamában, a rádióban kellemes zene szólt - itt kell elfelejteni a duc-duc és hardrock műfajokat, a rockot én is nagyon szeretem, de nem ide való. Ajánlom a '60-as, '70-es évek zenéit, azokból is a lágy muzsikákat, a különlegességeket, amiket már nem hall minden nap az ember. De megfelelőek a sanzonok is, lassabb musicalek... Instrumentál zenék...  - Szóval kellemes muzsika szólt a mi kis sztereo dolby magnónkból, mi pedig lassan nyitogattuk a szemeinket. Aztán az ablakon kibambulva rájöttünk, hogy még a csillagok is látszanak, ezen kissé felhördültünk és elborzadtunk, aztán álmodozva gondoltunk a jó puha, meleg ágyikónkra, majd megembereltük magunkat és legördítettük az utolsó korty kávét is. Akkoriban még nem dohányoztam, most meg nincs itt anyu a hajnali kávénál, bár lehet, szívinfarktust kapnék, ha egyik reggel ő keltene... hajnal négykor... :)
A hajnali ébredésekben és indulásokban a kávé mellett szintén az ébredő város volt a legszebb. A lámpák még égtek, a csillagok még látszottak, mikor kiléptünk a kapunk. Sehol egy kósza lélek, az első emberrel a vonatállomás utcájában találkoztunk. Aztán a vonaton persze már sok ember volt, az ember nem is gondolná, mennyien járnak be vonattal a városba. Azt is megfigyeltem, hogy már kezd világosodni, de a lámpák még viszonylag sokáig égnek. A legtöbben ilyenkor indulnak meg, felzsong a város és az álmos, kába arcok, a mély csend - mivel még mindenki álmos beszélni - a léptek zaja, és mindemellé a hajnal furcsa fénye a lámpákkal keveredve egy olyan misztikus örök pillanatot generál, hogy aki csak egyszer is átélte, és persze észrevette, az soha nem felejti el. A némán menetelő embertömeg miatt az ember úgy érzi, ez valami szent, felsőbbséges pillanat. (Most bezzeg nem jut eszembe a megfelelő szó... :) De amint eszembejut, leírom kommentbe, addig is várom az ötleteket, mi erre a legjobb szó. :))
Szóval a hajnali kávé rendszerint csak sok jóval kecsegtet és megéri érte felkelni. Persze ezt csak utólag gondolja így az ember, amikor ki kell mászni a puha ágyikóból, akkor a fenébe kíván mindenféle pillanathajhászt, aki ilyen ostoba tanácsokkal látta el.

- XD -
Pearly Pfeffer